A kínai panteonban és folklórban hemzsegő szellemeket általában jó szellemekre (shen) és gonosz szellemekre, démonokra (gui) szokás osztani. A rókán (róka) kívül gonosz démonnak, betegségnek és bajok hordozójának hitték az öngyilkosok, az erőszakos halált halt (például tigris által széttépett), s temetetlenül maradt emberek lelkét (lélek) és azoknak a lelkét is, akiknek az utódai már felhagytak az áldozati szertartásokkal. Ezektől a démonlelkektől nagyon tartottak, gonosz varázslataik ellen különböző védekezésül különféle eljárást, tárgyakat, amuletteket, ráolvasásokat használtak. Ilyen eljárások során pl. a lakodalmi szertartások és temetések során nyilaztak (nyíl), barackfa (őszibarack) vagy fűzfa ágával legyeztek. A démonoktól különös gonddal védték a házat, a családot és a gyermekeket. A házak bejárata előtti póznára kakas figuráját tűzték ki, a falakra tigrisképet ragasztottak. A jobb módú házaknál a kapun belül nagyméretű kőlapot vagy ún. szellemfalat (fal) állítottak, mert tudvalevő, hogy a gonosz szellemek csak egyenes vonalban képesek közlekedni, így ezek megakadályozták a házba jutásukat. A házba vezető ajtókra védőszellemek képeit ragasztották. A kisgyermeket védő amulettekkel, talizmánokkal látták el, de a démonok elriasztását szolgálta a gyermek fején egy piros szalaggal átkötött copf is. A kisfiúkat jobban óvták a rontásoktól, mint a lányokat, őket a démonok is inkább kísértették, szállták meg, így gyakorta a fiúkat lányoknak öltöztették. A démonok szerencsére sok mindentől tartanak a fentebb felsorolt állatokon kívül még a macskától is, de félnek a kiáltástól, a köpéstől, a vizelettől, a nádtól, a konfuciánus vagy buddhista szent könyvek felolvasásától, a kalendáriumtól és a kardtól, főleg az olyantól, amellyel előzőleg soke embert öltek meg. A démonok világának egyik legfőbb ura Zhang Taoling volt, a taoista vallás legendás feje. A démonok másik közvetlen felettese, a kései kínai mitológia legnagyobb démonűzője Zhong Kui volt, akit általában a démonok vezetőjének is tartottak.

A legtöbb néphitben és a különféle vallásokban egyaránt fellelhetők a természetfölötti rossz szellemek, a démonok. Az ősember babonás félelmet érezhetett a veszélyes természeti jelenségektől, amit a rosszindulatú szellemeknek tulajdonított, akiket félelmet keltő torz és ijesztő alakoknak képzelt el. Az amerikai sarkvidéken élő eszkimók a démonok káros tevékenységének tartották a kemény fagyokat, a hóvihart, hófúvást; a kamcsatkaiak azt hitték, hogy a hegyi szellemek a tűzhányók krátereiben élnek.
A gonosz démonok közül félelmetesek az erdei, a hegyi, a vízi, a tengeri szellemek, de különösen veszedelmesek a törzsi gyilkos szellemek, mert ők a kisfiúkat és a beavatásra váró fiatalokat pusztítják el.
Óceániában a síron túli világ szellemeit óriási disznókként képzelik el, amelyek felfalják lelkét azoknak, akik nem ültettek életükben legalább egy pandanus-fát; máskor pedig mint óriási rák jelennek meg, aki felzabálja mindazokat, akik a temetései szertartásra nem hoztak disznókat.
A perzsáknál a démonok hite a zoroasztrizmusban lelhető fel. Démon felfogásukban a Jó Úr, Ahuramazda főisten jóságos szellemei állandó harcban állnak a gonosz, pusztító főisten, Ahriman rossz szellemeivel.
A zsidó vallásban is léteznek rossz vagy szőrös démonok, ők azok, akik a pusztában bolyonganak, romok közt tanyáznak, sírokban megbújnak, és az embereket mindenféle bajjal sújtják. Az ókori görögöknél a démonok természetfölötti hatalommal bírtak. Hésziodosz görög költő (i.e. 8. század) azt vallotta, hogy az aranykorban elhunytakból lettek démonok. A későbbi rangsorolás szerint a démonok alacsonyabb rendűek lettek az isteneknél, de magasabbak az embereknél. Ezért a keresztények a pogány istenek cselekedeteit a démonoknak tulajdonították, akiket a bukott angyalokkal azonosítottak.
Az Újszövetség görög szövegében a démon maga az ördög, a démontól megszállt nyavalyatörőst Jézus ördögűzéssel gyógyította meg. Az Újszövetségben Jézus úgy szól Belzebubról, mint a démonok fejedelméről, a Sátánról.
Az iszlámban a démonok hierarchiájának a csúcsán Iblísz, az ördög áll, akit Saitánnak (Sátánnak), vagy aduv Alláhnak, isten ellenségének is neveznek. A zsidó és keresztény hatásra Iblísz a rosszat hozó szellemek, a dzsinnek seregének a vezére. A dzsinnek, noha Allah rokonainak tartották őket, gyakorta rossz szellemek. A legenda szerint Allah füstmentes tűzből alkotta a dzsinneket, ezért képzelik azt, hogy tüzes, légies lények és módfelett okosak.
A hinduizmus démonai, a dévák, az istenek ellen küzdenek. Megtalálhatók köztük a kígyódémonok, a nágák, Ahi, az aszály démona és Kamsza, az egyik fődémon. Indiában az embereket gyötrő és üldöző démonok, a ráksaszák, akik vetélkednek az istenekkel, az emberek ellenségei, megbolondítják őket, próbára teszik a szent embereket, és a temetőkben kísértenek. Az indek gonosz démonai, a pisácsák betegségeket terjesztenek, az embereket megtámadják, húsukkal, vérükkel táplálkoznak, és többnyire olyan helyen kísértenek, ahol előzőleg erőszakos halállal halt meg valaki.
A buddhisták szerint a démoni erők gátolják a nirvána elérését. Mára, lányaival, Ratival, a vággyal, Rágával, az élvezettel és Tanhával, a nyugtalansággal próbálta lebeszélni Gautama Sziddhárthát, vagyis Buddhát a megvilágosodás eléréséről.
Délkelet-Ázsiában a buddhizmus magába olvasztotta a helyi néphit sok-sok démonját. Bhután emeletes házainak földszintjén az éléstárak vannak, a lakótér pedig az emeleten található, mert ide nem tudnak felmászni a meredek falétrán a démonok.
A japán Wajimában évente megtartják a dobok és a démonok ünnepét. Ilyenkor kimonós, maszkos fiatalemberek, vállukon ereklyetartókkal, fejükön tengeri moszattal, egy óriási máglyánál várnak megtisztulásukra.
Az angolok Puck nevű szelleme, hol mint incselkedő manó, hol mint rosszindulatú démon jelenik meg. William Shakespeare angol író (1564-1616) Szentivánéji álom című vígjátékában szereplő Puckja azzal dicsekszik, hogy képes alakját megváltoztatni, a tejet megsavanyítani, az éjszaka úton levőket eltéríteni, a tiszteletben álló öregasszonyokat elbuktatni. Puckhoz hasonlít az írek és a walesek házi szelleme: púca és pwcca.
A közfelfogásban a démon meghatározza az egyén sorsát, ezáltal mindenkinek lehet egy személyes démona. A mai értelemben nemcsak az ártalmas, kártékony lények démonok, hanem gyakran olyan nőket is démonnak tartanak, akik szerelmükkel megrontják, megnyomorítják partnerüket.